2016. április 25., hétfő

A hallgatás és a sáskajárás Lénárd Sándor -tól

Lénárd Sándor további tűnődései a brazil őserdők széléről:


"Volt korunknak 

egy nagy lélekgyógyásza, aki beszéltette, gyóntatta a betegeit. Biztos sokaknak segített. Jót tesz a betegnek, ha valaki meghallgatja. A kezelésnek talán csak az a hátránya, hogy az orvos betegszik bele, hacsak nem süket, mint a világhírű pszichoanalitikus, aki pácienseinek azt mondta: "Öntsd ki a szívedet, fiam" - és tüstént kikapcsolta hallókészülékét. Mások azt parancsolják az orvosnak, beszéljen, beszéljen addig, amíg a beteg nem hallgat többé neurózisára. Én a két iskola előnyeit összesítve azt ajánlom, hogy se az orvos, se a betege ne beszéljen.

A remeték nem szenvednek neurózisban. 

A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák fala őrzik-e a csendet, az mindegy.

A kolonisták nagyokat hallgatnak. 

Nem regényalakok, akik vég nélkül beszélgetnek egymással, vagy arra gondolnak, mit mondanának, ha egy távoli személy közel lenne. Hallgatnak, mert kapálás közben nehéz beszélni. Hallgatnak, mert már mindent elmondtak egymásnak, mert kis szókincsükkel takarékoskodni kell. És ha napokig, hetekig hallgatnak, lelki sebeik begyógyulnak."

- - -

Tovább gondolatok Lénárd Sándortól:


"Ahol a tél puszta udvariasságból 

épp csak a névjegyét adja le, ott a fű örökké zöld. A tehenek mindig egyformán legelnek, mindig ugyanabban az ütemben kérődznek. A tej nemcsak édes és megnyugtató ital, hanem a lét alapja, a biztonság hófehér jelképe. A tejpénz hozza a kávét, a tűt, a gombot, a cérnát, a petróleumlámpa kanócát, az új kaszát, mindazt, amit a föld nem ad meg. A kisgyerek tejen él, a felnőtt a tejpénzen. A tej mindennap fizet. Nemcsak egyszer egy évben, mint a dohány, nem kétévenként, mint az aipi, s nem egyszer az életben, mint az erdőből hozott fatörzs.

A tejeskocsi 

és a tejeskocsis a tejgazdaság nélkülözhetetlen kelléke. Gondoskodnak arról, hogy az egyes tanyák ne veszítsék el az összeköttetést az emberi társadalommal. Tejeskocsis csak jómódú emberből lehet. Kell hogy szekere és legalább négy jó lova legyen, mert egy ló lesántulhat, és a tej nem várhat. Egészséges emberre van szükség, de olyasvalakire, akit a felesége vagy fiai is helyettesíthetnek, mert: "Isten kezében vagyunk mindnyájan, az ember a fűbe haraphat, de a tej nem várhat." 

A tejeskocsisnak jófejű embernek kell lennie, semmit sem szabad elfelejtenie, mert ő hoz mindent a boltból, ő a postás, az újságkihordó, ő visz a faluba az adót, ő hozza a nyugtát, ő a vidékének nagykövete és sajtóattaséja. Egymás után futnak be a kocsik - szép időben vígan, gyorsan, esőben fölhúzott tetővel, nehéz, agyagos kerekekkel, lépésben -, és a tejeskocsisok összeállnak beszélgetni a venda előtt. Ilyenkor a hangulat nagy nemzetközi kongresszusra emlékeztet.

Őexcellenciája az inhambui nagykövet jelenti, hogy az utolsó vihar folyamán, a villám a drótba csapott. Hogy meg lehet-e enni az ilyen marhát? A vélemények megoszlanak, de annyi szent, hogy a szegény olaszok már lejöttek a serráról, hatalmas darabokat sütöttek megy nyárson, és még élnek. A Kacsa-völgyből jön a hír, hogy a Pisztoly-patak vidékén baj van. A szúnyogok. Rengeteg a szúnyog, éjjel nem lehet aludni. 

Aztán sáskajárás! 

Honnan jöttek? Jöttek, ettek, az aipinak épp hogy a szára maradt meg, vagy még az sem. Erre aztán mégis kellett valamit tenni, elmentek a J.-i püspökért, hogy mondja el a sáskajárás elleni imát. Eljött, hozta a könyvét, imádkozott. A sáskák nyugodtan tovább legelésztek, de a szúnyogokat mintha elvitte volna a szél. A püspök másnap délután elutazot, s amikor a kocsiba szállt, hallották, hogy azt mondotta: "Istenem, Istenem, elvétettem volna az oldalszámot?"


- - -


Korábbi idézetek Lénárd Sándortól:






Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 22., péntek

"Ahol hegedű van, az már Európa"


Lénárd Sándor további tűnődése a brazil őserdő szélén:


"Szívesen hisszük, 

hogy nekünk süt a nap, nekünk fénylik a tejút. Szívesen hiszem, hogy a templom jótékony csöndjével, több mint egy emberéletre emelt falaival s a gótikára emlékeztető, csúcsíves ablakaival nekem készült. Azt is elhiszem, hogy Bach, a jóságos Mester, a két kötet kottát nekem írta, mint olyannak, aki "ebben a tanulmányban már ügyesebb". Sőt azt hiszem, hogy ironikusnak hangzó kijelentése: "Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban megérinteni, a hangszer elintézi a többit" nem is irónia; az ujjak, az inak muzsikálás közben eggyé válnak a hangszerrel.

"Ahol egy hegedű van,
az már Európa"

Olvastam egyszer. Hozzátenném: Kant és Bach, Vivaldi és Mozart korának boldogságát ott találom, ahol egy zongora áll, ahol felhangzik a régi, nyugati, többszólamú, az összhangzattan és az ellenpont jóságos és kérlelhetetlen törvényei szerint fogantatott zene. A honvágy alábbhagy a könyvtárakban, eltűnik orgonasípok közt. Megszereztem Bach zongoraműveit, a "Fóga művészeté"-t is; így lettem én parcus deorum cultor et infrequens (isteneknek ritka, fukar híve) völgyünk legszorgalmasabb templomlátogatója.

Nemcsak egy valóság van, hanem számtalan. A kapálás valósága az egyik, az orvostudományé egy másik, a tizenkét hangközre osztott skáláé egy harmadik. Ebbe menekülök délutánonként a többiekből: korunk holdkóros atomőrületéből és völgyem lábfekélyes nagymamái és hasfájós polgárai elől."




Lénárd Sándor korábbi idézetei:





Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén







2016. április 19., kedd

Aldimoro

Lénard Sándor tűnődése a brazil őserdő szélén:

"Aldimoro az ország valódi fia, 

szobája faláról nem merednek rá az "odaátról" jött ősök képei. Illik őt, honfitársainak méltó képviselőjét, külön bemutatni. Ez annál is könnyebb, mert mindig otthon ül, legszívesebben keresztben a küszöbön, ott eregeti a kukoricalevélbe csavart fekete dohány füstjét. A kapát, a munka jelképét keze még nem érintette. A söprűt, amely az ő munkáját jelentené, a feleségére hagyja, de az sem igen használja. Minek söpörni? Ha szép az idő, a gyerekek mezítláb jönnek, és nem piszkolják be a padlót. Ha pedig esik, az utak s ösvények eláznak, elúsznak, a lecsüngő bokroktól és indáktól járhatatlanok, és úgysem jut el a gyerek az iskoláig. Söpörni ritka, ünnepélyes, szertartásos tevékenységgé válik, melynek célja nem a tanterem tisztántartása, hanem Aldomiro lelkiismeretének megnyugtatása. Aldimoro különben is nemsokára nyugdíjba vonul. Akkor minden egyszerűbb lesz, nem kell többé söpörni küldeni az asszonyt. Egyelőre ül, és nézi a füstöt. Néha a kukoricalevél elperzselt szélét vagy a lábujja hegyét nézi.

Lesz, aki azt mondja, 

hogy máris túl hosszan időztem Aldomiro növényként vegetáló lényénél. Tévedés! Aldomiro rászolgál figyelmünkre, mert az uralkodó népréteg tagja, és mert egy sajátos életbölcselet hirdetője. Nem tudná írásba foglalni, mert hivatala nem követeli az írásjegyek ismeretét. Már ez a tény is sokat mond: az írni-olvasni nem tudók védik az erdőt, ők őrzik meg az utolsó termő anyaföldet! Jaj, ha a nép négyötöde nyomtatott betűt, papirost követelne! Amazónia erdei se volnának elegendők újságra és könyvre! És mennyi veszedelmes eszme szállna azoknak a fejébe, akiknek a gondolata ma még csak a lábujjuk hegyéig száll!

Aldomiro bölcselete 

semmi esetre sem tarthat igényt eredetiségre. Lao-ce már régen feljegyezte: "A bölcs semmittevéssel foglalkozik." A portugál eszményképének összefoglalása: "Árnyék, friss víz, kényelmes cipő" - "sombra, agua, fresca, sapatos folgaldos", az olaszé a "dolce far niente". De az édes semmittevést még senki sem közelített meg annyira, mint ezen országok boldog fiai. Itt nincs tél, hogy hangyák és tücskök felett ítélkezzék. A caboclo az ország belterületének lakója, indiók és spanyol kapucinusok, négerek és portugál smaragdvadászok utóda kunyhóban él. Bútora nincs. A legkisebb gyerek hálóban hál, a többiek gyékényen, a puszta földön. A kunyhó körül van négy-öt tucat kávécserje. A kávé sohasem hiányzik, elég felszedni a cserje gyümölcsét, megszárítani, kihámozni, megpörkölni, megőrölni a magokat. Ott terem a cukornád is. Ennek a nedve befőzve a világ legjobb kávéédesítője: sűrű, sötét, édes és tápláló. Úgyszólván mindenhol megterem az édes krumpli, a batata doce... 

A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni őket. Elég lehajolni értük. Nem nagy munka kétszer egy évben egy fél zsák kukoricát, egy bödön babot elvetni, és várni, amíg beérnek. A banáncserje, a dinnyefa (papaya), gazon, bozóton túlnő, és egész évben adja gyümölcsét. A narancsot az veti, aki jó helyre köpi a magját, a málnát a kismadarak, ha máshol felcsíptek egy szemet. A csirkék maguktól szaporodnak, és elég bogarat, kukacot találnak ahhoz, hogy a tojás ne hiányozzék. A kismalacok is ismerik a járást a bozótban, a matóban, ahol akad nekik való gyökér, gumó... a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, tavasszal orchidea- és liliomillatút... minek akkor - nem ironikusan kérdem, hanem nagyon őszintén -, minek a betű, az óra, a jövőbe tekintő gond, amely felnyomja a vérnyomást, és elzárja a koszorúereket. Ha a szerencsétlen európai nem akar bútor, ruha és könyvek nélkül élni, az az ő baja.

Ki merné azt állítani, 

hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd a hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak kissé arrébb a napból"

- - -

Hasonló gondolatok:




Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 16., szombat

Kolonist

Lénard Sándor szemlélődése a brazil őserdők szélén:

"...ötven éve még éltek a gyarmatosítók: Kolonist-nek nevezték magukat, az ötven holdas birtokot Kolonie-nek. Fejszével, fűrésszel estek az őserdőnek. Őserdei híradó volt az első újságjuk.

Más emberek voltak, 

mint kortársaink. Megérdemelnék, hogy valaki megírja történetüket. Az amerikaik Hollywoodot bízták meg, foglalja eposzba pionírjaiak hőstörténetét. A nyugatnak tartó, indiánok ellen harcoló kispolgár, a nincstelen honfoglaló, a törvénytől menekülő kalandor, a csak önmagában bízó lázadó ma a kordába fogott amerikai polgár vasárnap délutáni eszményképe. A Santa Catarina-i Kolonist még várja, hogy eposzba foglalják hőstetteit, és valószínűleg hiába várja...

Az emberiség arra ítéltetett, 

hogy csak azt ismerheti meg, ami írva van - és ezekből az életekből semmi sem vált papírrá. Az első nemzedék az erdő ellen harcolt, és sírjait ma már elfedte a páfrány. A páfrányból bozót lesz, és elhal a tengeren túlról jött nyelv. Az unokák már nem áldoznak az ismeretlen nyelvű ősök szellemeinek.

Az emigránséletnek megvannak a 

maga kérlelhetetlen törvényei. Az első: elölről kell kezdeni. A városban ez azt jelenti, hogy a bevándorolt egyszerre csak az utcán áll - vagy mert nem hozott elég pénzt, vagy mert minden készpénzét tapasztalatra cserélte. A kolonista számára pedig azt, hogy előbb hosszú évekig a dombvidék távoli zugában, kunyhóban él, hogy egy nemzedék az őserdőben vérzik el - elvérzik, mert nincs orvos, aki vérzést tudna csillapítani. A második már elér egy bizonyos biztonságot, már örökölt földön áll. A harmadik esetleg már várost lát a fák a helyén, vagy visszatérhet a házak közé, hogy újra megtalálja a lázadók, a kalandorok, az emigráns európaiak végső célját: a polgári életformát. A városban már akadna íróasztal - de ki írná meg nagyapja történetét? Mindenki a saját történetét meséli."



Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 12., kedd

Lénard Sándor és a völgy


Ferenc úr, a bécsi magyar könyvtár "öreg bútordarabja", aki már azóta odajár, mióta... mióta? mióta? Talán senki sem tudja. Mindenesetre nagyon régóta. Ő ajánlotta figyelmembe Lénard Sándor gondolatait. Ahogy kezembe vettem a régi kiadású könyvet és belelapoztam, azonnal megérintett. Az író nyugalma, időtlensége, tűnődései, és a kiváló humora. De kicsoda is Lénard Sándor?

Orvos, író, műfordító, zenekedvelő, költő, és talán legfőképpen a tűnődő ember karaktere bontakozik ki a személyiségében. Az emberek, a természet, a világ és az élet szemlélése. Mindezt a brazil őserdők fái alatt.

A Cultura -ban így idéztek tőle tavaly

"Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből." Lénárd Sándor kalandokban bővelkedő életet élő orvos író, költő, műfordító, a Micimackó latin nyelvre fordítója 105 éve, született

Vajon ki mondhatja el magáról, hogy "jó helyen vagyok"? Lénárd Sándor ezt a mondatot választotta az Egy nap a láthatatlan házban című regénye mottójául, s nem véletlenül: a brazil őserdőszéli házban menedékre talált író csillapíthatatlan honvágya ellenére is otthon tudott lenni a világban, mert társakra és vigaszra lelt a fákban, a hangyákban, a felhőkben és a nap sugaraiban. Önéletrajzi ihletettségű bölcs elmélkedései olyan embert rajzolnak elénk, akinek még volt szeme (és ami nagyon fontos: ideje!) arra, hogy észrevegye az univerzumot működtető apró csodákat, a lélek rezdüléseit, és a káoszban fellelhető harmóniát."

A könyvvizsgálók így írtak róla

"Ez a könyv mosolyogni tanít. Fel-felkacaghatsz rajta, ahogy az író elénk tárja a Donna Irma-iak szeretetteljesen kíméletlen rajzát (persze magát sem hagyva ki a sorból...) de a térded biztosan nem csapkodod majd, szelídebb és kulturáltabb ez az irónia annál. De nem olvad el a mosoly az olvasása közben. Ha valami, hát ez a könyv megmutathatja, mit is értettek ama régi rómaiak a derű alatt.

Jó helyen vagyok - írja az író. Márpedig aki a helyén van, annak egyetlen napja elmeséli az életét. Aki a helyén van, nem vágyik kalandra, tehát az életének van elmesélhető ritmusa. Olyan, mint a tavak elkényelmesedő vize - elsimul, ha felkavarják. Visszatalál a ritmusba. S az már hajlam, szándék és önuralom kérdése, elmocsarasodik-e a tó, a jó helyen lévés zavartalanságában. Enged-e mámoroknak, beleposhad-e magába, teszi-e pokollá a maga jó helyét - ahova annyi hányattatás után megérkezett.

Lénard Sándor így meséli el egy napját - az életét. Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam. Milyen furcsa, hogy egyáltalán nem unalmas, sőt... hiszen a napszakokról annyi minden eszébe jut, amiről adomázhat, annyi élénk provokáció, állóvizet felkavaró helyi pletykáktól a leveleken érkező nagyvilágig. A nyugalom élete nem "alszik", figyeli a környezetet, számon tartja azt. Időnként a környezet rátör a maga harsány problémáival. De maga nem keres ilyen problémákat. Elvan a szenzáció nélkül. Kiérdemelt nyugalom ez, és olykor munka megőrizni - de én elhiszem neki, hogy boldog."

- - -


Egyre nagyobb kíváncsisággal

kezdtem hát bele ebbe a különös könyvbe. A brazil őserdő mélyén élő remetének az életébe. Kardos G. György előszavát hoztam most el Számodra a könyv elejéről. Az Ő gondolatai fognak bevezetni minket a Donna Emma völgy különös atmoszférájába.

"
"Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak Cestius piramisa mellett, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai. Ma szerényebb lettem, a páfrányt várom."

1972 áprilisában halt meg. Sírjánál, a láthatatlan ház kertjében a Donna Emma völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud indiói gyászolták. Az ő veszteségük gyakorlati és kézzelfogható volt, a völgy orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyóolaj, ecetben áztatott puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak különösebb jelentőséget a catarinai parasztok annak, hogy egy jelentős humanista író húzta ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta le a fájdalmas pókcsípéseket.

De annak igazán örültek, hogy amikor végzett már a rendeléssel - s kipiszkálta a gyerekek füléből a beszorult babszemeket - , a Donna Emma völgye templomának orgonáján Bach-fúgákat játszott. Este azután egyedül a láthatatlan házban a Wohltemperierte Klavier -ral folytatta. Bach végigkísérte életét - hányattatásai közben nemegyszer minden batyuja a Wohltemperierte két kötete volt -, ez a harmónia észrevétlenül beleszűrődött az írásaiba is. Ahogyan egykor az orgonaépítő Werkmeister a zenében, ő a prózájában számította ki az egyenletes temperálás arányait.

Amikor minden elcsendesedett az őserdőben, gyertyafénynél tűnődő leveleket írt távoli világokba: vajon az újlatin verseket rímekkel vagy kötetlenül ajánlatos-e költeni...

Olykor portugálul íródtak ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy magyarul, néha norvégül s nem ritkán latinul zengett a megszólítás:

"Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D."
"Az alázatos remete melegen üdvözli 
a világhírű költőt... "

Különös emberek válaszoltak a levelekre: újlatin költők, szivargyűjtők, matrózok és irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az Alice Csodaországban-t visszafordítják anyanyelvükre angolra, vagy lefordítják Shakespeare-t a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatra méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban. 

Szaporodtak a levelek, ahogyan a magány rezervátumai is szaporodtak a nagyvárosokban. Lénárd még jókor az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát, itt nem tartották fogva hivatalok papírláncai, a világot pedig úgyis elérte a levelek segítségével. S ha messziről is, ha késve is, de mégiscsak megérkezett a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek a Schubert-kották, s azután egyszer - tízezer kilométer távolságból - kétmaroknyi vetőborsó.

A catarinai parasztok, akik lassan megszokták már a láthatatlan ház nem mindennapi életét, azon mégis elcsodálkoztak, miért kell idegen növények meghonosításával fáradozni közel az egyenlítőhöz, ahol amúgy is túlzott a vegetáció, s ha az ember valahol kiköp egy magot, ott már narancsfa nő. Még ha botokudok varázslói sem gondolták volna, hogy a néhány szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás rongy a fekélyekre - varázsszer a honvágy ellen. 

A varázsló "elülteti... azután egy szép nap - egy nagyon szép nap - van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon."

- - -

Ezen egyszerű kis kolostor falai közt pedig, szóljon most az a bizonyos Bach mű, a brazil őserdők mélyén nyugvó "alázatos remete" emlékének.


Lehet hogy hozok majd több részletet is a könyvből, mert magával ragadó, és talán nem is haszontalan megismerni azt, hogy élt ott, a világnak azon a felén Lénard úr. Meglátásai, tanulságai és történetei figyelemreméltóak.



Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 9., szombat

Ücsörgés


"Ez egy jó cipő lesz ücsörgéshez?"


Ahogy az inga kileng, úgy billenünk mi is jobbra-balra. Hol ide, hol oda. Egyik szélsőségből a másikba. Túl sokat ücsörgünk, vagy túl sokat rohanunk. Állandóan fecsegünk, vagy túl sokat hallgatunk. És ez még mindig csak a felszín!

Lényünk középpontja a Lélek. Az Önvalónk, a Szellemünk, ahol EGY-ek vagyunk Önmagunkkal. És a Teremtő Erővel. Ezt így könnyű leírni, ám ide "eljutni", már picit nehezebb. Sok-sok akadály áll ennek az útjában, és ezeket bizony mi magunk építjük fel. Az egónk, a bennünk lévő szélsőséges energiák, az érzelmeink, a gerjedelmeink, a szokásaink, kulturális és szociális "programozottságunk", és sok-sok minden. Ezek mind beburkolják a Lelket, és eltakarják. Mi pedig össze-vissza csapódunk és kilengünk mint az inga, amelyik örökké mozog jobbra balra, és valahogy nem tud megpihenni középen.

Harmónia

Azonban ha sikerül megtapasztalnod a Szellem, a Lélek állapotát, akkor az át fogja itatni az "ücsörgésedet", és a "rohangálásodat" is. Kiegyensúlyozottabbá, harmonikusabbá fogsz válni. A Jin-Jang energiák, vagy a rajo guna és tamo guna (bal és jobb oldali energiacsatornák) tánca az életedben sokkal természetesebb lesz. Harmónia és emelkedettség lesz a Létezésedben. Fény.

Örökre

Nem dehogyis. Még ha meg is tapasztalod ezt az állapotod, nem lesz Veled örökké. Ezt ugyanis ápolnod kell. Figyelned kell rá és fenntartanod a kapcsolatot. Azaz, kellesz hozzá Te is! És nem az egód. Nem az Akarásod. Nem a fene nagy elszántságod. Nem. 

A tiszta vágyadra lesz szükség, és a megvilágosodott cselekedeteidre. Táplálnod kell ezt az állapotot, ahogy egy kis virágot öntözöl. Táplálnod a figyelmeddel és a tudatosságoddal. Meditálj minden nap! Ehhez lesz itt egy kis segítség:












Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 6., szerda

Jaksity György

Fotó: NOL

Jaksity György
a meditatív közgazdász


megjelent már egyszer itt a blogban, és követem is a munkásságát jó pár éve, amiért viszont most újra itt van, az egy nagyon találó mondat. Most hallottam Tőle legújabb rádiós interjújában (6:45-től kezdődik vele a beszélgetés). Találó a mondat, tömény, és elgondolkodtató:

"A tízparancsolat az egy oldal. Az amerikai alkotmány az négy oldal, az Európai Unióban a paradicsom szabályozása kettőezer oldal." 

Jaksity György





Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 4., hétfő

10 éve ültettük



Ezt a kis fenyőfát Zsuzsával, és Tomi úrral, a sógorkomával. Akkor még nem is élt ez a blog. 
Aztán 2008 -ban már írtam a kis fenyőről itt.

10 év után, most új képet kaptam a rokonságtól a fáról. Íme:


Nincs is nagyon a témához mit hozzátenni. 
De ha mégis szükséges, akkor is csak klasszikusokat tudok idézni: "ödöm, bódottá"



Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 1., péntek

Lelkes Anna a hárfaművész


Szorgalom, kitartás, szerénység, művészet, szépség, és hasonló szavak jutottak eszembe, mikor olvastam Lelkes Anna hárfaművész életéről.


Hálás a sorsnak hogy harminc évet játszhatott a Bécsi Filharmonikusok zenekarában. Előtte tíz évig a budapesti operaházban hárfázott. Olvastam hogy nem volt könnyű dolga az osztrákokkal. Az ottani berögződések és szokások nem engedték meg hogy egy nő játsszon a filharmonikusok közt. Elképzelhetetlennek tartották ezt. 

Játéka annyira lenyűgöző volt hogy mégis beválasztották. Ám a megpróbáltatásai még csak ekkor kezdődtek. Voltak akik nem akartak vele fellépni, volt karmester aki nem hitt a szemének, és sok-sok nehéz pillanat várt rá. A televízió nem volt hajlandó őt mutatni. Közel harminc évig nem is adtak neki végleges tagságot igazoló szerződést.

Lelkes Anna nem foglalkozott ezekkel, másra összpontosított. A muzsikálás örömére, a fejlődésre és a nagy művészekre akiknek közelébe kerülhetett pályafutása során, és tanulhatott tőlük. Nem foglalkozott a buta beidegződésekkel, amelyek azért lassan olvadoztak is. A zenében merült el, méghozzá nem is akárhogy.

Egy gyönyörű felvételt hoztam most ide a kolostor udvarára, amiben Lelkes Anna hárfázik. Szánj rá 8 percet, megéri. Ha valami igazán szépre vágysz, tegyél le mindent, és merülj el a zenében.




Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén